Esterházy Pál, a műkedvelő mecénás : Egy 17. századi arisztokrata-életpálya a politika és a művészet határvidékén / Szerk. Ács Pál.

A kötet kiadási adatai:

• Budapest : MTA BTK : ELTE BTK, 2015.

TARTALOM:

• Előszó / Ács Pál

1. Politikai kényszerpályák

• Személyiség és politika. Esterházy Pál biográfiája mint interdiszciplináris kihívás / R. Várkonyi Ágnes
• Az aranygyapjas lovag Esterházy Pál / Martí Tibor
• Az Esterházy család birtokpolitikája, különös tekintettel Esterházy Pálra / J. Újváry Zsuzsanna
• Két Esterházy – egy Tanáchlás / Tömösvári Emese
• Esterházy Pál nádor politikai iratai, 1688 / Varga J. János

2. Mecenatúra és mecénás-személyiség

• Vonzások és választások a gyűjtő Esterházy Pál mecenatúrájában / Buzási Enikő
• A fraknói tárház, ahogy Esterházy Pál megalkotta / Kiss Erika
• Esterházy Pál megrendelései és szerzeményei / Szilágyi András
• Esterházy Pál könyvtára és olvasmányai / Monok István, Zvara Edina
• Kincstárépítés a hétköznapokban. Miről árulkodnak a fraknói számlák? / Mitropulos Anna Diána
• Az Esterházy-kincstár és a Mátyás-hagyomány / Mikó Árpád
• A levágott fej témája Esterházy Pál műgyűjteményében és környezetében / Margit Kopp

3. Család-mitológia és önábrázolás

• Galeazzo Gualdo Priorato Esterházy Pál-életrajza / Bitskey István
• Esterházy Pál önreprezentációi / Utasi Csilla
• Az önmegörökítő Esterházy Pál / S. Sárdi Margit
• „Szívemben mindenkor igaz pápista voltam”. Gondolatok Nyáry Krisztina felekezetváltásáról / Pénzes Tiborc Szabolcs
• Drakula a fraknói kastélyban / Nagy Levente
• Egy koholmány hosszú árnyéka. Esterházy Pál genealógiai fikciójának utóélete a 18–19. században / Tóth Gergely

4. Az irodalom vonzása

• Még egy posztmodern Esterházy? / Orlovszky Géza
• Esterházy Pál költészete. Ciklusszerkesztés, újraírás, imagináció / Hargittay Emil
• Ariadné Magyarországon. Zrínyi és Esterházy verses mítoszértelmezései / Polgár Anikó, Csehy Zoltán
• Itinerarium in Germaniam 1653. Nádasdy Ferenc és Esterházy Pál regensburgi útja az újabb ismeretek tükrében / Király Péter
• Nemzettoposzok – labanc kézben. Esterházy Pál és Koháry István magyarságértelmezése / Mercs István

5. Ünnep és teátrum

• Ünnep és teatralitás. Esterházy Pál nádorrá választása / Pintér Márta Zsuzsanna
• „Eszterhazianorum munificentia premijs donaretur”. Családtörténeti és Esterházy Pál nádor alapítványából bemutatott iskoladrámák (1713–1773) / Medgyesy S. Norbert
• Mathias Pollerman, Esterházy Pál udvari és hadi trombitása. Adalékok a 17. századi főúri mecenatúrához / Király Péter
• Barokk, reprezentáció – és egy tévedés Bessenyei György Eszterházi vigasságok című költeményének hátteréhez / Czibula Katalin

6. Katolikus kegyesség

• A nádor imája / Bajáki Rita
• „…akiktől a legtöbbet merítettem…” Esterházy Pál a Szeplőtelen Fogantatásról / Bartók István
• Asztrológiai szimbólumok Esterházy Pál halotti prédikációjában / Déri Eszter
• Rózsák tövis nélkül. Családreprezentáció az Esterházy-apácákhoz (is) kapcsolható temetési beszédekben / Maczák Ibolya
• A Boldogságos Szűz Mária… szombatja. Nihil obstat / Voigt Vilmos

• Rövidítések
• Névmutató
• Contents

ELŐSZÓ (írta: Ács Pál)

Esterházy Pál, a műgyűjtő mecénás, birodalmi herceggé emelésekor egy különleges műtárgy elkészítésére adott megbízást: egy hatalmas elefántagyaron kifaragtatta Ovidius Metamorphosesének jeleneteit. Galavics Géza monografikus igényű Esterházy-tanulmánya a „változás” monumentumának nevezi a jeles műkincset. Ez a megjegyzés akár jelképesen is érthető: Pál nádor élete és életműve örök metamorfózis volt. Nem meglepő, hogy a róla alkotott kép is szüntelenül változik. Az Esterházy Pál halálának 300. évfordulója alkalmából, 2013 májusában megrendezett konferencia interdiszciplináris sokféleségében a változás iránti érdeklődés teremtett egységet. Történészek, irodalmárok, művészettörténészek, zenetörténészek, folkloristák, drámatörténészek és a lelkiségtörténet kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy miként változott meg az elmúlt évtizedekben a tudomány Esterházy Pálról alkotott képe. Előadásaik továbbgondolt, megszerkesztett változataiból állt össze ez a tanulmánykötet.

Az is egyfajta változás lenne, ha egyáltalán nem változna az összkép, ha csak az adatok, a tények szaporodnának, miközben mindent ugyanúgy látnánk, mint elődeink. Szerencse vagy sem, a dolog nem így áll. A kötet szerzői – hol finomabb, hol erőteljesebb vonásokkal – átrajzolják a hagyományos Esterházy Pál-képet. A változások nyomán a portré olykor fényesedni, olykor viszont homályosulni látszik. Esterházy Pál hosszú életet élt, tehát aligha szemlélhetjük életpályáját egységes, egyirányú történésként. R. Várkonyi Ágnessel szólva – aki utolsó, nagy történelmi tanulmányát ebbe a könyvbe írta – „politikai kényszerpályák, kitörések és öntörvényű folyamatok” váltották egymást a nádor biográfiájában.

Vannak, akik a korábbi elképzeléseknél korszerűbbnek látják a polihisztor mecénás emberi-szellemi vonásait, tudatosan felépített gyűjtői énjét. Úgy vélik, hogy amikor Esterházy különválasztotta a fraknói kincstárat a (képtárból és ritkasággyűjteményből álló) kismartoni Kunstkammertől, akkor a múzeumépítés korszerű mintáit követte. Olyanok is akadnak, akik a már-már uralkodói ambícióktól fűtött Esterházy Pál Schatzkammerébe egy ilyenformán sohasem létezett magyar királyi kincstárat szeretnének beleálmodni, és ebben a szellemben kívánnák azt újraértelmezni. Sokan pedig az egykori kismartoni galéria műtárgy-együttesének gyűjteményi jelentőségét helyezik a 17. századi európai arisztokrata gyűjtemények rangjára.

Mindeközben egyre erősebben hallatják hangjukat azok a kutatók is, akik már némi fenntartással kezelik Esterházy Pál gyűjtői ízlését és költői tehetségét. A kismartoni galéria kapcsán hangoztatják, hogy a gyűjtő egyáltalán nem különböztette meg a copiát és az originaliát, vagyis eredeti, kvalitásos képek helyett harmadrendű másolatokat gyűjtött. Felvetődött, hogy Pál nádor legjobb mecénási gesztusaiban leginkább Nádasdy Ferencet követte, aki – Esterházyval szemben – gyakorlott szemű, európai látókörű műértő volt. Maliciózusan emlegetik, hogy Nádasdy lefejezését követően az elkobzott Nádasdy-gyűjtemény értékesebb darabjai rendre Esterházynál kötöttek ki. Azt sem mulasztják el megjegyezni, hogy fejedelmi gesztusként lovas szobrot állíttatott magának a fraknói vár udvarán, ám azt a helyi sírkövessel készíttette el. Gyűjteményépítőként fontosabb volt számára a kétes értékű raritás a kvalitásnál: Mátyás király (hamis) mentéjéért lelkesedett, amikor talán Rembrandtot is vásárolhatott volna. A történészek megmosolyogják a családját Ádámtól és Noétól eredeztető nádort, a zenetörténészek pedig már jó ideje nem gondolják azt, hogy ő komponálta volna a Harmonia Cælestist. Esterházy az elmúlt fél évszázadban költőként is jelentős rangemelkedésen ment keresztül, többen Zrínyihez fogható heroikus nagyságnak, mások rokokó könnyedséggel verselő, istenáldotta lírikus tehetségnek ítélik. Ezzel szemben az irodalmárok egy része immár inkább csak jó kezű kompilátort lát benne.

Joggal merül fel a kérdés: indokoltak-e ezek a fenntartások? Nagyon óvatosnak kell lennünk a válasszal, legjobb, ha azt mondjuk: igen is, nem is. Ha gyűjtőként, íróként Esterházy nem is állja ki mindenben az összehasonlítást a kortárs európai nagyságokkal, kétségkívül roppant érték az, amit létrehozott, és ezt még tovább növeli az a körülmény, hogy gyűjteménye, megfogyva bár, de ma is megvan. Egyéniségének, szellemi karakterének, műgyűjtői attitűdjének erényei alighanem ott rejlenek, ahol ritkán szokás keresni. Az eredetiség iránti „érzéketlenség”, a másolatok és hamisítványok kedvelése éppen a modern művészetfelfogás szempontjából teszi izgalmassá Esterházy törekvéseit. A történettudomány is egyre nagyobb figyelmet szentel a „kitalált tradíciónak”, a fiktív adatokra épülő családtörténetnek és önreprezentációnak. Ma már nem mindenki állítja szembe élesen a hiteleset a hamisítvánnyal, az eredetit a kópiával. Sokan vallják – művészettörténészek és történészek −, hogy amit műtárgy- vagy történelemhamisításnak gondolunk, az valójában retroaktív múltformálás: egy igaznak hitt hagyomány „helyreállítása”. Esterházy Pál műgyűjteménye még nem volt modern értelemben vett múzeum, inkább afféle csodakabinet: fosszíliák, szörnyek, vagyis „csodák”, kitömött állatok, valamint rugóra járó automaták keveredtek benne a műtárgyakkal. A látszólagos összevisszaságnak mégis megvolt a maga rendje: mikrokozmoszként a teremtést, a makrokozmoszt imitálta. A műkedvelő mecénás − azaz „dilettáns” − joggal képzelhette magát „Isten laboratóriumában” szorgoskodó mindenható alkimistának. Esterházy archaikus múzeumának univerzalizmusa sok tekintetben előre, a felvilágosodás felé mutat. Az Esterházy-kincstár egyik legérdekesebb darabja, a bányászjeleneteket ábrázoló díszserleg szavak nélkül is erről beszél: a felszínre hozott érc megtisztítását, a természeti kincsek megnemesítését ábrázolja, de − végső soron − a világ átformálhatóságába, a változásba vetett hitet hirdeti. 

Kapcsolódó oldalak:

• Esterházy Pál, a műkedvelő mecénás - Könyvbemutató